... egy, kettő, három, négy, pfu-pfu, egy, egy, egy, kettő ...
Sokféle próba létezik. A zenekari próbák között is.
Amikor először megy próbára az ember, eléggé ideges, semmit sem tud a többiekről. A saját eszközparkja sem a legjobb, a tudása is csiszolatlan még.
Először megismerkednek, mindenki mutat valamit a tudásából. Utána megpróbálnak keresni egy olyan dalt, amit mindenki ismer, és nagyjából el is tud játszani.
Amikor sikerül közös nevezőt találni, és viszonylag hamar összerázódnak, akkor lesz belőle második próba is. Amennyiben nem, akkor keresni kell újabb zenésztársakat.
Minél több próbán van túl az ember, annál könnyebben oldódik a hangulat, annál egyszerűbb eljátszani valamit közösen. Természetesen kell hozzá nem kevés kompromisszum képesség, és egy nagy adag tehetség.
Nem mondom, hogy tehetség nélkül nem lehet valaki jó zenekari zenész, de az improvizációs készségek nélkül megette az egészet a fene.
Minél többféle emberrel játszol együtt, annál könnyebben vegyíted a saját stílusodat az ő kívánalmaikkal.
Elhívnak egy új zenekarba, ők már összeszoktak, te vagy a kezdő közöttük. Belépsz, kis ismerkedés, kis magamutogatás, kis ízelítő a dalokból.
Az első próbán megmutathatod, mit tudsz, mennyire vagy képes akklimatizálódni pár perc alatt, a saját stílusodat ráhúzni a már kész zenéikre.
Általában, akit hívnak egy zenekarba az már képes második hallásra érdemben hozzátenni a dalhoz. Ez nem jön egyszerűen. Sokat kell másokkal együtt játszani, sokat kell csiszolni a saját technikát, hogy legyen az embernek saját stílusa. Az, ha valaki ugyanúgy játszik, mint egy-egy nagyobb név, nem jelent semmit sem. Az én világomban pedig semmi jót nem jelent. Nincsen egyéni stílusa.
Amikor úgy érzed, hogy összeállt az a csapat, amit szerettél volna, akkor már csak egy dolog van hátra. Mindent pontosan lekommunikálni, és megtenni azért, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, mindenki írjon dalt, vagy legalább egy-egy részt. És amennyire csak lehet, pont úgy add vissza azokat a dalokat, ahogyan szeretnék hallani.
Amúgy is szeretek domináns lenni, még akkor is, ha a szólisztikus részeket átengedem másoknak. Nincsen túl virtuóz bal kezem, így vannak amik nem is mennének nekem, és amúgy is jobban szeretem a hátteret megadni, felépíteni. Azért néha kibújik belőlem is egy-két apró szóló.
Nagyon sok év szükségeltetik ahhoz, hogy egy mezei próbán párszor eljátszott részekből valami egészet tudjanak kanyarítani a zenészek. Akik igazán azok, azoknak menni fog.
Példaként tudnám említeni az Egyedül című számunkat, amit zsarnokságom okán mindenkinek úgy kellett játszania, ahogyan én szerettem volna. Természetesen apróbb módosításokat hajthattak rajta végre.
Ez a felvétel próbán készült, talán harmadszorra játszottuk a teljes dal együtt. Minden egyes váltás előtt jelezni kellett mindenkinek, hogy akkor most jön a gyors, a lassú, a közép rész, itt a kiállás, ez a vége. Mindezt játék közben. Vicces volt. És nagyon jó.
Sajnos soha nem játszottuk élőben, mert szöveg nem készült rá (egészen pár hónappal ezelőttig).
Célját viszont elérte, megkapta az a személy is, akinek íródott (természetesen egy lányról van szó). A reakciója is jobb, több volt, mint amire számítani lehetett. Köszönet érte ezúton is Neki! És természetesen a többieknek is, a dalért!
A gitáros
